2015. június 15., hétfő

1.

Egyre fojtogatóbb lett az oxigén hiánya az egyébként tágas folyosón, mely most csurig volt izgatott, ambíciókkal teli tanulókkal, kik alig várták, hogy megtudhassák, mivel kell foglalkozniuk az elkövetkezendő egy évben. Mi sem voltunk különbek Quinnel, egymás kezét szorongatva igyekeztünk annyira lábujjhegyre ágaskodni, hogy áttudjunk nézni az előttünk szinte sorfalat álló diákok fejei felett, de esélytelenek voltunk; az alig százhatvanöt centinkkel elég nevetségesnek tűnhettünk, ahogy próbáltuk felérni a felénk tornyosuló egyetemi kosárlabda válogatott tagjait.
Egy parafatáblára volt kitűzve a táblázat, mely a névsort és a kiosztott gyakornoki állásokat tartalmazta. Erre az egy darab A3-as lapra várt az összes harmadéves az egyetemen már több mint egy fél éve, és ma reggel végre megérkezett a kör-sms Nicktől, az egyik központi embertől - akinek természetesen az összes diák telefonszáma megvolt -, miszerint végre megosztották a nagyérdeművel a listát. Azt hittük Quinnel, hogy elég gyorsan kiérünk, még a nagy tömeg előtt, azonban tévednünk kellett, nem hogy azonnal nem tudtuk megszemlélni közelebbről a táblázatot, már egy órája ott álltunk az egyre türelmetlenebb diákseregben, és egy lépéssel sem kerültünk közelebb a parafatáblához.
- Remélem egy helyre osztottak be minket - mondta izgatotta Quinn, miközben próbálta reménytelenül arrébb tessékelni az egyik előtte álló nagydarab fiút. Mióta beadtuk a természetesen megegyező listát a gyakornoki állásokról, melyeken szívesen részt vennénk, azon aggodalmaskodtunk, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy egy helyre kerülünk, és nem kell vadidegenekkel bejárnunk minden délután az ideiglenes munkahelyünkre. Az egyetemnek volt egy különlegessége, miszerint a harmadik évben a diákok rendkívüli képzést kaptak gyakornokonként egy, a szakuknak megfelelő cégnél. Egy harminc ilyen vállalatból álló listát kellett leszűkítenünk ötre, majd azokat sorrendbe rakni aszerint, hogy hol dolgoznánk a legszívesebben, és merő véletlenségből a legjobb barátnőmmel ugyanazoknál a cégeknél voltunk érdekeltek. Ez az egy év nem csak, hogy elengedhetetlen volt a a diplomát tekintve, hiszen csak a gyakornokság elvégzése után kaphattuk meg, de rendkívül fontos volt abból a szempontból is, hogy ez idő alatt elsajátíthattuk a jó pénzügyi üzletemberré - vagyis esetünkben üzletasszonnyá - válásának művészetét. Akár egy tárgyalás levezetéséről, akár ügyfelek meggyőzéséről volt szó
Már éppen válaszoltam volna, mikor megindult a tömeg, így az előttünk álló szépfiúk hátába préselődtünk, és közben folyomatosan azt hajtogattunk, hogy "bocsánat, elnézést, nem én fogtam meg a feneked, meglöktek", és ehhez hasonló magyarázatokat az önkéntelen érintkezésekre. Egy ideig tűrtem az elképesztő meleget, és a kényelmetlen helyzetet, majd felemeltem a könyököm, és megcsillogtatva a kevésbé nőies és udvarias oldalam, utat törtem magunknak.
- Elnézést, sietnem kell órára - kerestem a kifogásokat, miközben néhány diáktársam oldalába mélyesztettem az eléggé csontos könyököm, hogy még csak véletlenül se legyen kedvük felháborodottságuknak hangot adni. Pár perc kínkeserves dulakodás, és jó pár gyilkos tekintet után végre olyan közel kerültünk a táblázathoz, hogy könnyűszerrel kitudtuk keresni magunkat. Mivel Quinn mögöttem állt, és próbált megvédeni attól, hogy valaki nekem nyomuljon akár bosszúból, akár csak rosszindulatból, rám hárult a feladat, hogy megtaláljam a neveinket. Először a barátnőm nem túl hétköznapi keresztnevén akadt meg a szemem, aztán tekintetem rögtön a mellette lévő oszlopra siklott.
- Beválasztottak Quinn! - kiáltottam fel lelkesen, mire jó páran felmordultak a hátunk mögött.
- Istenem, ez az! - boxolt szabad kezével a levegőbe, míg a másikkal még mindig a kézfejem szorongatta, mely már kellemetlenül összeizzadt az övével. Hátra mosolyogtam rá, majd azonnal vissza is fordultam, és a saját nevem keresésébe kezdtem. Alig egy percen belül már meg is találtam, azonban nem mertem oldalra pillantani a mellette lévő pár szóra. Torkom kiszáradt az izgalomtól, nagyokat nyelve próbáltam benedvesíteni nyelőcsövem, de mindhiába, az aggodalom nem engedett szorításából. Biztos voltam benne, hogy csak túlreagálom ezt a dolgot, hiszen Quinn is bekerült az általa választott első helyre, akkor én miért ne tenném? Különben is, ha nem egy helyre osztottak be minket, akkor se dől össze a világ! - győzködtem magam. Abban a pillanatban legbelül már éreztem, hogy veszett az ügy, és erről meg is bizonyosodtam, mikor elolvastam a második oszlopban lévő cég nevét.
Ranson Enterprises Holdings Inc.
Csalódottan sóhajtottam fel, majd megfordultam a tengelyem körül, és Quinnre pillantottam, aki türelmetlenül várta, hogy bejelentsem; egy helyre kerültünk be.
Ranson - böktem ki vállat vonva, miközben igyekeztem úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem számítana, és nem erre készültünk volna már elsőéves korunk óta. A többiek elnyomultak mellettünk, azonban én ezt szinte észre se vettem, csak azt figyeltem, ahogy a barátnőm arckifejezése megváltozik. Izgatott mosolya helyén ajkai lebiggyentek, szemében is megváltozott a csillogás, attól féltem, hogy elsírja magát, bár tudtam, Ő nem az a fajta. - Semmi baj Quinn, menjünk, és ünnepeljük meg, hogy te bekerültél - öleltem magamhoz az egyik karommal, egy bizakodó mosollyal az arcomon, majd ismét megpróbáltam utat törni magunknak, ezúttal kifelé a tömegből. Azt hittem, gyorsan kifogunk jutni, azonban a percről percre türelmetlenebb és egyre idegesebb diákok folyton visszatartottak minket, így legalább tíz percbe telt, mire olyan helyre értünk, ahol nem kellett attól tartanunk, hogy széttaposnak minket. Megkönnyebbülten felsóhajtva tapasztottam tenyerem a homlokomra, majd az engem még mindig rémesen szomorú tekintettel méregető barátnőmre pillantottam. Nem tudtam eldönteni, hogy azt próbálja-e felmérni, mennyire bánt a tény, hogy nem kerültem be, Ő viszont igen, vagy tényleg annyira szívén viseli ez az egészet, hogy már nem is tud örülni a saját sikerének. - Jajj, ne nézz így - csúsztattam lejjebb a kezem, így már a szemeim takartam el. Természetesen sokkal szívesebben mentem volna egy olyan helyre, amit elsőként írtam be, ráadásul a legjobb barátnőmmel, de most mégse éreztem úgy, hogy eljött a világvége. Pedig ha valaki egy héttel ezelőtt megkérdezi, hogyan reagálnék egy ilyen helyzetre, gondolkodás nélkül rávágom, hogy "ebbe inkább bele se akarok gondolni".
- Nagyon szomorú vagy? - kérdezte bizonytalanul, mire kikukucskáltam az ujjaim közt. Igaz, én sose voltam az a fajta, akiről könnyűszerrel le lehetett olvasni az érzelmeit, de szomorúnak nem igazán mondtam volna magam abban a pillanatban - és úgy gondoltam, nem is tűnök annak -, csak csalódottnak. Ahhoz tudtam volna hasonlítani ezt az érzést, mint mikor rengeteget szervezel egy találkozót, minden mást elhalasztasz, megveszel minden kelléket, aztán a vendéged lemondja az utolsó pillanatban. Ilyen esetben az ember maximum haragszik és kiábrándul, de nem szomorú. Megráztam a fejem, majd leengedtem a kezem az arcom elől.
- Quinn, a Ranson jó hely, sok benne a potencia, és azt hallottam, hogy a gyakornokok nyolcvan százalékának munkát ajánlanak az ott eltöltött egy év után. Nem az Azkabanba küldenek - nevettem fel halkan, hogy oldjam kicsit a hangulatot, mire halványan elmosolyodott, és jó szorosan, azzal a tipikus legjobb barátnő-öleléssel a karjaiba vont.
- Remélem nem Carlie Cabellel osztottak be, mert akkor felkötöm magam - suttogta nevetve a fülembe, mikor elsétált mellettünk az említett szőkeség egy széles mosollyal hosszúkás, vastagon kikent arcán. A Lions Enterprises Holdings Inc. volt a sztár-vállalat az egész évfolyamon, szinte mindenki azt írta be az első helyre, köztük mi is, így utólag belegondolva, nem is olyan meglepő, hogy nem jutottunk be mindketten. Ez volt az egyetlen cég, ahol szinte már rendes alkalmazottakként kezelték a gyakornokokat, és nem mellesleg elég jól mutatott a önéletrajzban, ha az ország egyik legnagyobb cégénél tanulhattad meg a szakma fortélyát.
- Hát pedig készülj fel, mert nagyon vigyorog - simogattam meg a hátát együttérzően, miközben jó barátnő lévén elfojtottam a mosolyom, majd elengedtem vékony testét. Velem ellentétben Quinn is azon diákok közé tartozott, akik mindenkit ismertek és azonnal értesültek az esetleges pletykákról, valamint a legfrissebb hírekről. Ilyen barátnő mellett mindig elvoltam látva a legfontosabb információkkal, így nekem szükségtelen volt intenzíven részt venni a diákéletben, és a tanulásra fordíthattam minden figyelmem. Tudtam, hogy nekem nem menne az, ami neki; Quinn erőfeszítés nélkül teljesített jól az órákon és járt el esténként bulizni. Az pedig, hogy mikor tanult, mindenki számára titok volt.  Azonban a viszonylag nagy népszerűség elengedhetetlen velejárója volt a számtalan konfliktus, főként az olyan lányokkal, mint Carlie, ezen pedig csak rontott legjobb barátnőm szeszélyessége és bátor, szókimondó személyisége.
Összeszűkített szemekkel pillantott a csípőjét még ízlésesen, de feltűnően ringató lány után, majd visszafordult hozzám, és halkan felsóhajtott.
- Biztos jó lesz neked a Ransonnál? Tudod, hogy fellebbezhetünk - mondta komolyan, miközben kozmetikus által tökéletesre kiszedett szemöldökeit ráncolta.
- Biztos - bólintottam a lehető legszebb mosolyommal az arcomon, remélve, hogy így elég határozottnak tűnök és nem kérdezget tovább. Még a végén elgyengülnék. Nem sok esélyét láttam, hogy áttesznek a Lionshoz, főleg a hatalmas túljelentkezést tekintve, így úgy döntöttem megelégszem azzal, amit számomra osztott a gép, és minden erőmmel azon leszek, hogy a lehető legjobban teljesítsek a gyakorlaton.
Nagy megkönnyebbülésemre Quinn nem firtatta tovább a dolgot, egyszerűen nem is beszélt a beosztásról,  pedig normál esetben már biztosan majd' kicsattant volna a boldogságtól és mindenkinek elújságolta volna, hogy holnaptól álmai vállalatánál fog dolgozni. Most azonban csírájában fojtotta el örömteli ujjongásait, teljesen jelentéktelen témákról csacsogott mellettem, szokásához híven erősen gesztikulálva, én pedig hálásan bólogattam, és válaszoltam, ha kérdezett. 
A délelőtti óráink gyorsan elteltek, köszönhetően annak, hogy nem igazán tudtam figyelni az éppen előadó professzora, mivel gondoltaim folyton a holnap körül keringtek. Nem szerettem idegenek között egyedül lenni, általában Quinn volt az, aki bemutatott másoknak, és a vidám személyiségével oldotta az ismeretlenség okozta feszültségem. A gyakorlaton azonban magamra kell majd hagyatkoznom, nem lesz ott a legjobb barátnőm, hogy kisegítsen, és beszéljen helyettem, és bár belül tudtam, hogy ez így van rendjén, hiszen ez egy munkahely, eléggé megrémisztett. Gondolataimba mélyedve követtem Quinnt a büfébe, miközben szokatlanul csendes voltam, és ez neki is feltűnt.
- Baj van Skylar? - kérdezte, fejét kicsit oldalra billentve, mire hosszú tincsei lehullottak a válla egyik oldalára.
- Nem, dehogy - ráztam meg a fejem azonnal, majd levettem egy rágót a polcról és a büfés fiú kezébe nyomtam. - Csak kicsit aggódom amiatt, hogy kikkel leszek beosztva. Minden nap, kétszer harmic perc összezárva egy kisbuszban tíz, többnyire vadidegen emberrel...
- Ne is mondd - sóhajtott fel a tőle megszokott, drámai módon, majd kifizette helyettem a rágóm, mielőtt még előkotorhattam volna az árát a pénztárcámból. - Úgy hallottam Carlie jelenlegi kiszemeltje is a Lionshoz lett beosztva.
Nem válaszoltam semmit, csak együttérzően lebiggyesztettem az alsó ajkam, majd megvártam, míg Ő is vesz magának valamit. Tudtam, hogy más helyzetben ez nem lenne olyan egetrengető probléma számára, sőt még élvezné is, hogy első kézből kaparinthatja meg a legújabb híreszteléseket, azonban most próbált úgy tenni, mintha a munka a Lionsben maga lenne a kínszenvedés, és biztos voltam benne, hogy ezt csak azért csinálja, hogy jobban érezzem magam. Úgy tűnt, sikerült, legalább is elosztlatta az aggodalmam, és abban a pillanatban pont erre volt szükségem. Nem akartam feszengeni olyan jelentéktelen dolgok miatt, mint hogy szóba kell elegyednem az embertársaimmal, és Quinn pontosan tudta, hogyha eltereli gondolataim, oldja a feszültségem. Könnyebb volt az Ő gondjait megoldani, mint a sajátjaimat.
Délután három körül, miután sikeresen túléltünk két röpdolgozatot, és egy matematika előadást, úgy döntöttünk, hogy megjutalmazzuk magunkat egy csajos délutánnal, természetesen csak azért, hogy másnap káprázatosak legyünk a gyakorlaton, hiszen Quinn állítása szerint, az első benyomás a legfontosabb. Hosszú idő után végre képzett kozmetikus vette kezelésbe az arcomat és körmeim, nem pedig Quinnek kellett próbálkoznia az ujjaim rendbetételével, mely szerinte mindig remekül sikerült, én azonban sokszor fedeztem fel kisebb-nagyobb hibákat, de természetesen nem szóltam neki, csak hálásan mosolyogtam.
- Nagyon jól nézel ki - lépett mellém vigyorogva, miközben a szépségszalonban lévő hatalmas tükörben méregettem arcomat. A sok krém ellenére sem tűnt tökéletesnek bőröm, fáradt szemeim alatt a tanulás okozta sötét karikák pedig nem nagyon akartak elhalványulni, így kétkedve pillantottam fel barátnőmre. Hosszú, sötétbarna tincseibe túrt, majd Ő is vetett egy pillantást a tükörképére, és ismét felém fordult. - Na, mehetünk vásárolni?
- Hogy hova?
- Azt mondtad, kényelmetlenül érzed magad a szoknyádban. Ez azt jelenti, hogy újat kell vennünk - magyarázta, majd belém karolt, és meg sem várva, hogy ellenkezhessek, elindult kifelé az üzletből. Mire észbe kaptam, már a kétszárnyú üvegajtón vonszolt ki, így gyorsan elköszöntem a szalon dolgozóitól, akik szórakozottan figyelték a jelenetet. Úgy tűnt, amíg el nem érünk a legközelebbi ruhaboltig, Quinn nem hajlandó megállni, de még csak lassítani sem.
- Nekem nincs több pénzem - mondtam komolyan, próbálva tartani vele a lépést. Nagy megkönnyebbülésemre hirtelen megtorpant, így volt időm rendezni eléggé szapora lélegzetvételeim.
- Most kaptam - vette elő a tárcájából a vadonatúj bankkártyáját, majd felmutatta egy elégedett mosollyal az arcán.
- Tudod, hogy nem szeretek kölcsön kérni tőled -  sóhajtottam fel, ajkaim elhúzva. Hiába volt a legjobb barátnőmről szó, kellemetlennek éreztem a helyzetet, hogy pénzzel tartoznom valakinek, így ha tehettem kerültem ezt a lehetőséget. Nyelvével csettintett egyet, miközben megforgatta a szemeit, majd ismét a karom köré fűzte a sajátját.
- Nem is kell. Megveszem neked.
- Quinn, én tényleg nem...
- Ez nem ajánlat volt. Gyerünk - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd betolt a felénk magasló hatalmas üzletbe.
Arra számítottam, hogy veszünk egy egyszerű fekete ceruzaszoknyát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Quinn nem elégszik meg ennyivel. Rögtön koktélruhákra hajazó darabokat nyomott a kezembe, majd betessékelt a próbafülkébe, és elvárta, hogy a még legrémesebbekben is végigvonuljak előtte, akár egy divatbemutatón, miközben kielemezte a ruhák minden egyes négyzetcentimétereit. Végül több mint két órányi folyamatos próba és jó pár lelkesítő beszéd után végre megtaláltuk a tökéletes öltözéket számomra. Egy sötétkék, térd felé érő ruhára esett a választásunk, mely az én elvárásaimnak megfelelően épp eleget takart, Quinnt pedig testemre simuló szabásával vette le a lábáról, mely kiemelte, elmondása szerint, tökéletes alakom.
- Ha meglátnak ebben a ruhában, már első nap szerződést kötnek veled - dalolta izgatottan, miközben odaadta az új ruhámat rejtő papírszatyrot.
- Nem vagyok biztos benne, hogy a testemmel akarom elvarázsolni Őket - nevettem fel, megingatva a fejem. Igaz, úgy éreztem, csinos vagyok és önbizalomdús, mikor azt a darabot viseltem, de mégsem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy illendő felvennem rögtön az első napon.
- Természetesen nem azzal fogod, ez csak egy kis plusz, amitől eldobják az agyukat - mosolyodott el cinkosan, majd átkarolta a vállamat. - A holnap nagy nap lesz, mindkettőnk számára. Érzem.